Bártfa város erődítménye (UNESCO)
Bártfa város erődítményeinek építésének kezdete szorosan összefügg a 14. század első felében bekövetkezett urbanizációs fejlődéssel, valamint a régi mezőgazdasági falu fokozatos középkori várossá alakulásával, amihez hozzájárult a virágzó mezőgazdaság, kézművesség és kereskedelem. A magyar-lengyel határvidéken stratégiai gazdasági, politikai és kulturális jelentőséget nyert város átfogó fejlesztését a magyar uralkodók is támogatták.
1352-ben I. Lajos király megparancsolta a Bártfaiaknak, hogy falakkal és tornyokkal erősítsék meg a várost. A kiváltság megteremtette a feltételt a városfalon belüli terület későbbi integrált városi és építészeti fejlesztésének. A város a mai Felsőkapu környékén volt a legsebezhetőbb. A történészek ezen a részen helyezték el a többször említett városi várat, amely a harminc (vám) állomás védelmét szolgálta. A 15. század második felében a Felsőkapu és létesítményeinek újjáépítése során eltűnt, majd beépült a város erődítményei közé. A felső kapu a dél felé Eperjesnek vezető útra vezetett, az alsó, északkeleti kapu északra Zboróba és tovább a Lengyelországba vezető útra, hasonlóan a nyugati Vallo kapuhoz a Toplya völgyön és a Beskydy hágón át vezető úthoz Lengyelországba. A város északi részét a természetes Toplya terasz védte, erre épültek a falak. Lábához malomhajtás épült, amely erődítési funkciót is betöltött. Hasonlóan hatékonyan védték a keleti részt a Sibszky patak természetes megemelkedett teraszán felépített várfallal.
A 15. században a huszita veszély és Magyarország északi határainak lengyel csapatok általi megszállása következtében falak és új modern elemek (járdák, új bástyák, kerítéssor, fejlett erődítmények az északi oldalon) épültek, amely Bártfa korszerű és hatékony erődrendszert alkotta. Ennek a nagyvonalú újjáépítésnek egyrészt Zsigmond király külpolitikája volt a feltétele, különösen Lengyelországgal és a huszita Csehországgal kapcsolatban Zsigmond uralkodása végén. Másrészt ez egy reakció volt a haditechnika fejlesztésére és a lőfegyverek arzenálba való bevezetésére. A város lengyel-magyar határ menti stratégiai helyzetét bizonyítja, hogy maga Zsigmond király is részt vett az erődítmények korszerűsítésében. A városfalak védelmének hatékonyságát a szinte az egész várost behálózó árkok ásása növelte. A munkát a Bártfai polgár, Miklós művezető vezette. A vizesárkot több szakaszra osztották, amelyek mindegyikének saját neve volt, pl. Felső halastó, Alsó halastó, Nagy árok-völgy. A fenyegetés idején a közeli vízforrásokból vagy a települési vízellátásból származó vízzel töltötték meg őket. A kapukkal, bástyákkal és vizesárokkal ellátott várfalat fokozatosan folyosóval, fejlett kerítéssorral és külső árokfallal erősítették meg. A bejárati kapukat felvonóhíd, a 16. századtól pedig egy fejlett körsánc – a barbakán – védte. Négy kapu volt, és a támadás veszélye miatt minden nap más kapun mentek be a városba. Azt, hogy melyik kapun kell bemenni, mindig az adott nap reggelén dőlt el.
A Bártfai erődítmények ma egyedülálló falak, bástyák és kapuk komplexumát alkotják, amely szinte eredeti formájában és nagyrészt a terep felett maradt fenn. Az eltűnt szakaszok bizonyíthatóan dokumentálva vannak a terep alatt. A keleti és délnyugati oldalon lévő árkok szinte eredeti profiljukban megmaradtak. A városkapukat nem őrizték meg; ma már csak külső falaik maradványai láthatók. A megőrzött középkori bástyák száma egyedülállónak mondható: kilencet szinte eredeti formájában őriztek meg, kettőt később újabb épületekbe építettek be. Bártfa város erődítménye erődrendszerével Szlovákia egyik legjobb középkori városi erődítménye, és joggal tartozik Európa legjobban megőrzött városi erődítményei közé.
A város erődítményeinek részei:
A városi erődítmények bástyái a legfigyelemreméltóbb maradványok. Mindegyik bástyának volt olyan padlója, amelyen a használt fegyverek típusának megfelelően lőrések voltak a falakba vésve. Az egyes bástyák védelmét a megfelelő számú polgár, általában egy céh tagjai biztosították, és elnevezték alakjuk, helyük szerint, vagy a város néhány fontosabb lakójáról. Mindegyiket a városi tanács egy-egy tagja irányította. Ő vigyázott a bástya kulcsaira is, amelyben lőszert és fegyvereket tároltak. A levéltári feljegyzések szerint 1536-ban a városnak 480 puskája, 609 kardja, 89 számszeríjaja, 390 lándzsája és 160 alabárdja volt. Az ágyúk száma nem ismert, de azt tudni lehet, hogy a tüzérek voltak a város legjobban fizetett zsoldosai. Bártfa mindig is jól felfegyverzett város volt. Több fegyverkovács és puskás dolgozott a városban. A magyar uralkodók gyakran nem haboztak a városhoz fordulni fegyverek, lőszerek és jó tüzérek iránti kéréssel. Megőrződött azoknak a fegyvereknek a listája is, amelyeket a város 1673-ban Kassa védelmére kölcsönzött.
Iskola-i bástya – a legnyugatibb négyemeletes bástya lencsés alaprajzú új kúpos tetővel. Megközelíthető a város oldaláról egy kőkapuval ellátott bejáraton keresztül. A védőfalhoz való kapcsolódás nyomai ma is láthatók a városfal két oldalán, a várostól távolabbi oldalon pedig lépcsősorok találhatók a sétányhoz. Kívülről láthatóak a megnagyobbított reneszánsz ablakok, amelyek az eredeti kiskapukat helyettesítették. A bástya közelében volt egy vízvezeték, ezért egyes dokumentumokban Vízbástyának nevezik. A víz a Rurná határában található forrásból származott. A forrásall kapcsolatban a város számviteli könyvei említenek egy városi alkalmazottat, Röhrmeistert, aki a város vízellátását irányította.
Négyszögletes bástya – a legdélebbi, hegyes tetejű, tetős bástya négyzet alaprajzú, funkcionálisan a stratégiai Felsőkapu védelmét hivatott megerősíteni. Egyes források Lőpor bastyaként emlegetik, ami arra utal, hogy fegyver és lőporgyárként és raktárként szolgált. A 20. század ötvenes éveiben a Sárosi Múzeum letétbe helyezésére alakították át.
Kolostor básstya – A ferences kolostor kertjében áll a kolostorbástya. Háromemeletes bástya, megőrzött konzolokkal a fal körül futó folyosó tartására. Az alsóbb szinteken megőrizték az eredeti gótikus boltíveket.
Reneszánsz bástya – a város legészakibb bástya, a fejlett Északi bástyán kívül (nem szerves része az erődítménynek). Nevét a tetőtér 1582-ből származó, sgraffitóval díszített reneszánsz díszítéséről kapta, melynek szerzői a Luganói Pello fivérek voltak 1582-ben. A nyitott (tető nélküli) bástya egy fajtáját képviseli.
A Vörös bástya – más néven Király-i, nevét a vörös tereknek köszönheti. Az északkeleti oldalon lévő lőrés között egy 1597-ből származó festmény maradványai láthatók.
Északi bástya – a város erődítményeinek része az Északi (egyben Levéltári) bástya is, egy fejlett háromemeletes torony a város északi szélén, a víztorony előtt. Második nevét az itt tárolt archívumok után kapta.
Nagy bástya – közvetlenül a várárokban épült. Félköríves alaprajzon áll, és ferde tetővel van ellátva. Megerősítette az Alsó kapu védelmét. A felső párkány alatt, a külső paláston a város címerének és Magyarország címerének maradványait őrzik, amelyeket 1597-ben festett Glatz Leonard, akkori polgármester. Ma a Sárosi Múzeum letéteményesének ad otthont.
Vastag bástya – a város délkeleti szélén áll. Fontos stratégiai és védelmi funkcióját bizonyítja, hogy a falazat vastagsága eléri a 3,5 métert is, így a város erődítményeinek legerősebb bástyája. A védelmet az első és a második emeleti lövegkamrában elhelyezett ágyúk biztosították.
Kis bástya – egy épületegységet alkot a Vastag bastyával, és lőszerraktárként szolgált.
A még megőrzött városi bástyákon kívül más, már nem létező bástyák is a védelmi rendszer részét képezték. Többségük már egyáltalán nem létezik, néhánynak a terep alapjait megőrizték (pl. Sarokbástya). Egy részük a 19. század közepe táján eltűnt, másoknak a 20. században kellett átadniuk helyét az építkezésnek.
A város erődítményének kapui
A középkori Bártfa eredetileg három főkapun és több kisebb gyalogos kapun keresztül volt elérhető. Ezek megépítése a városi erődítmények építési munkáinak prioritásai közé tartozott. A városkapuk közül egy sem maradt fenn általános szépségében a mai napig.
Az alsó kapu – a város északkeleti részén található, és egy barbakánt és egy patkó alakú vizesárkot tartalmazott. Fölötte kettős ívű kőhíd maradt meg, amely az eredeti fa felvonóhidat váltotta fel. A kaput 1426 és 1427 között építették újjá. A kaput, amelyet Abroncsosnak (Obručníckának Reuffertor) is hívtak, 1821 körül lebontották.
A felső kapu – dél felől zárta a város bejáratát, és 1405-1407-ben Mátyás nürnbergi mester újjáépítette az úgynevezett harmincas várként. Védelmi okokból a kapu derékszögben hajlott a jelenlegi barbakánnal. A Barbakán felől a felvonóhídon keresztül, onnan egy másik hídon át az eperjesi útra lehetett bejutni. 1770-ben a hidat kőhídra cserélték. A kaput 1843-ban szüntették meg. A Felsőkapu barbakánjából a falazat egy része és egy kővel megerősített vizesárok megmaradt. A talajszint alatt falazatmaradványok is találhatók.
Nyugati kapu – a kapu nyugati oldalról biztosította a bejáratot a városba. Régi-nek vagy Wallovának (Wallentor) is nevezték Walla Simon, a közelben élő polgár után. Háromemeletes, négyzet alakú torony volt, nyílásokkal és kiugró ablakkal. 1725-től toronyórát helyeztek rá.
Kis kapu (Bránka) – a város főkapuja közül az utolsó. A plébániatemplom és a plébánia közé épített kisebb átjáró volt az északi falakban, amit egyszerűen Kis kapunak (Bránkának -Törleinnek) hívtak.
